Szabad akarok lenni, de a négy fal között maximum imitálhatom az áhítottat. Hiába is akarom szabad akarattal! Meditálok, minden erőmmel tágítani próbálom a teret, de mikor kinyitom a szemem, lelki szemeim is csupán bandzsán, kiábrándultan képesek látni, a kulcsra zárt ajtót. Próbálom megszokni a gondolatot, hogy bár fizikai korlátok vesznek körül itt, bent nincs vész. Veszélyérzetem mégis szívemben kalapál!
De mégis mitől? Miért? Fizikai táplálékom felhalmozva, tudatosan nem agresszió árán! Minden, amire kis, népes családomnak szüksége lehet, katonás sorokban a polcokon, a rendelkezésünkre áll.
Fizikai erőnlétem itthoni edzésekkel pótolható, szinten tartható, egy kis plusszal talán még fejleszthető is!
Szellemi táplálékként egyre több könyvet tudok kiolvasni, minden elérhető a XXI. században, a technika, ilyen magas szintjén! És még lexikális tudásra sem kell kényszerítenem magam, ahogyan a gyermekek ezen időkben a szünet, lazító zsivaját, hiába vágyva.
Összességében, az ez idáig oly sokszor reklamált „én időm” eljött, de mégis most mit kezdjek vele? Tehetetlenül, bambán élem meg kicsit! Minden megadatott. Mégis, talán a legfontosabbal: a lelki táplálékkal mi a helyzet? Honnan is merítsem? Ebben kell, hogy változzak, változtatnunk, villan belém a felismerés! Gyermekeim felnőttek már, unkáim, szüleink elszeparáltan, jelen helyzetben. Párom még nagyobb lendülettel dolgozik, – igaz, itthonról már – mint mikor még szabadon szárnyalhatott mindenünk. Nem könnyű időszakok váltják egymást az Univerzum körhintáján. Legyen az test, gondolat, érzelem, lélek, vagy akár az anyagi háttér kosara.
Időm van, soha ennyi. Töröm a fejem. Meditálok újra és újra. Próbálom megálmodni, hogy mi is a lecke? És felismerjük, megtanuljuk, megérezzük-e vajon, hogy min kell változtatnunk, és hogyan? Főnix madárként ülök békésen „fahéj-ágacskákból” épített fészkemben, és várom a Napisten, Ré útmutatásait. Énekemmel elkápráztatom a napot, szélistenként várva a kedvezőt, melyen jó szelet foghatok, ősi népek legendáját átélve.
És megérint egy fuvallat, majd szellő, mely komoly széllé alakul, s egy orkán erejével zúdítja rám a felismerést!
„…Hagyd el komfortzónád! Lépj ki a fejedből! Helyezd kifelé én központodat! Alázattal viseltess jelen helyzet iránt, tiszteld, becsüld a jelen lévő erőket is, akár pozitívak, akár éppen szembeszélként próbálnak hanyatt lökni, kibillenteni egyensúlyodból! Fordulj Magadba oly módon, hogy figyelmed inkább kifelé, a család, barátok, vagy éppen vadidegen emberek irányába hasson! Merj még többet adni magadból, mindenből, mindenkinek, a Földnek, a Világmindenségnek! …”
Mennyire erős az Univerzumban egy évszak? Vagy maga az ember? Tegnap még havazott, szembefordulva a tavasz hírnőkeivel, madarakkal, virágokkal, szellővel és fuvallattal. A tél, ki csupán belekapaszkodhat az áramlatba, mint Mary Poppins az ernyőjébe, mikor a változás szele oda repítette, ahol a legsűrgetőbb volt a változás. Egy előző évszak csupán szembe szállni képes, de már nem elég erős, hát hagyja magát! Engedelmesen, alázattal lovagolja meg a változás szelét, ami visszarepíti saját helyére. Minket a családhoz, barátokhoz, egymáshoz. És vegyük észre, a változás szelének neve, „Szeretet”!
Lelki táplálékunk a családból, barátságokból, egymásból merítkezik. Azokból, akiket oly sokáig hanyagoltunk. Most van időnk. Ennyi még soha. És jó irányba fordulhat a szél, ha adni tudunk bármit annak, aki még fél! Hogy kívül is, bennünk is múljon a veszély, s vele ködként párologjon el veszélyérzetünk is!
Igen, lépjünk ki végre a fejünkből, hogy újjászülethessünk egy „előző élet”(vitel) hamvaiból!
Hogy ezután sok új, fiatal Főnix születhessen a feltámadás, és az örök élet jelképeként, és együtt szárnyalhassunk újra, szabadon végre, egy megújult Világban!
ÚJ EGYENSÚLY – MINT A FŐNIX, HAMVAIBÓL – ÓDA A MEGVÁLTOZOTT ÉLETHEZ