Új „barátnő”

Közel 10 éve ismertük meg egymást. Neki tanítványa volt, aki nekem barátom a közös. Abból az időből datálódik a mi barátságunk. Hosszú idő telt el azóta, hol lelki nyugalomban, hol teljes harci díszbe öltözve, várva az élet újabb megpróbáltatásait. Mögötte egy házasság, és számos év, mely bizonytalansága hol lappangott, hol olyan erővel tört elő, hogy telefonom éjjel kettőkor szólalt meg, segélykérőn.

Barátnőm, számomra úgy tűnt, szerette Magát. De lehet, csupán lelki menekülés volt az, mint annak véltem. Imádta és kiélvezte a Magával eltöltött minden egyes percet. Sohasem unatkozott. Pedagógusi hivatásából adódóan, mindig megtalálta helyét egy jó könyv társaságában, miközben kedvenc kutyusa kucorodott mellé. Nem mindig voltam benne biztos, hogy van-e szüksége Férfira az oldalán. Abban végképp nem, hogy a gyermekáldást tényleg áldásként élné-e meg. Szinte reszketett a szüléssel járó fájdalmakra gondolva. Mindamellett az idő előrehaladtával félt, hogy biológiai óráját nem tudja megállítani, de még visszatekerni sem, mint ahogyan azt téli időszámításkor szokás. Bizonytalansága már-már idegesítő volt néha.
Nem könnyített helyzetén, hogy valamivel idősebb párt választott, második „nagy Ő”-nek életében. S ez a – bár csekély- korkülönbség éppen elég indokot szolgáltatott partnerének is, hogy elbizonytalanodjon abban, akar-e második gyermeket az első, előző kapcsolatából született kislány mellé.


Kapcsolatuk jellege, az állandó bizonytalanság, s mellé a már megszokott, kényelmes élet, a kétely saját Magában is, billegő libikókaként, hol fent-, hol lent-állapotot eredményezett. S ráadásul, minduntalan ellenkező irányba mozdult kettejük alatt. Mikor Barátnőm rászánta Magát, a terhességre, Partnere bizonytalanodott el, majd kis idő elteltével átbillent a hinta, s vele együtt Ők is ketten. Már az ismerősök számára is idegörlő mutatvány volt, amit műveltek. Sokan azt mondták, nem is való Neki gyermek, nem tudná vállalni az anyaság felelősségét egy olyan Nő, aki ennyire nem tudja, mit akar. Volt, ki a nőiség csúcsa, az anyaság mellett tette le voksát, szinte provokálva ezzel az alapjaiban is ingatag hangulatot. Ők ketten pedig kifelé referáltak, befelé figyeltek. Majd –nem is tudom, melyik volt az a pillanat, mikor közös lett a nevező –el kezdtek próbálkozni. S persze még akkor is adódott olyan nap, hogy dugába dőlt minden elmélet, minden számítás, és feladták.
Ha belegondolok egy kis kósza lélek bolyongásába – már ha képes lennék ilyesmire egyáltalán – bizony nem lehetett könnyű döntés az Ő számára sem eldönteni, hogy tényleg Hozzájuk szülessen-e le, vagy keressen egy stabilabb, magában és a gyermekvállalásban biztosabb családot. De a gyermek döntött. Már akkor rendelkezett a megfelelő humorérzékkel, hogy mindazt a viaskodást és kihívást válassza küzdőteréül, amibe megfogan, békét, nyugalmat és boldogságot hirdetve a szülőknek. Őszinte elismerésem az apró léleknek!


De térjünk vissza az én barátnőmre, aki időközben állapotos lett. Nálunk beszélgettünk, s megvallom, ebben a témában már nem is mertem kérdezni semmit Tőle, megspékelve azzal, hogy az ebbéli vergődésükkel már jómagam sem tudtam mit kezdeni. De amikor elém tett egy montázst, amit Édesanyjának szánt, születésnapjára, és azon a számos, jelzés értékű képecske egyike, egy babacipő volt, nem tudtam, nem is mertem helyén értelmezni, amit látok. Emlékszem, visítottam örömömben. Valahogy úgy éreztem mindemellett, hogy barátnőmben még nem tudatosult annak ténye, anya lesz. Inkább csendes megfigyelő volt saját testében.
Majd teltek, múltak a hetek, hónapok, sajnos ebben az időszakban elég ritkán láttam Őt. Így minden egyes alkalommal újabb és újabb meglepetés várt. Kezdett Anyává válni a Nő! A Nő, aki önállóságát, szabadságát, magára és magával eltöltött idejét oly nehezen áldozta be, még jobban magába fordult. Mégsem magával volt elfoglalva! A Benne növekvő életre fókuszált. Kivirult, s bár eddig mindig kívülről várta a boldogságot, hogy valaki megtegyen Neki ezt, vagy azt, így vagy úgy viselkedjen, boldogan mélyült el a kis lélekben, mely benne cseperedett. Hosszasan választott nevet, még ha kettő közül is, szinte érezte a kislány nevét, ahogyan nemét is. Az a kilenc hónap, amit Isten ad egy Nőnek a felkészülésre, hogy Anyává váljon, tökéletesre formálta Őt is. Idővel, alig ismertem Rá. Már nem minden csak Róla, inkább kettőjükről, a szülés után hármójukról, sőt négyükről (a Férfi első kislányáról) szólt.


A szülés, amitől úgy félt, még tartogatott meglepetéseket. A kilenc hónap záróakkordjaként végigvajúdott számos órát, s a végén császármetszéssel hozta világra a kislányt, megtapasztalva így, mindkét szülés nehezét és élményét egyaránt. Látogatásomkor többször is könnybe lábadt a szeme, ahogyan babájáról mesélt, magához ölelte Őt. Micsoda változás? Mekkora öröm és boldogság Őket így látni. Már tudja, hol a helye a világban, mi a küldetése. Értelmet kapott élete, végre, igazi értelmet, ami most, először nem csak magáról szólt.


Így lassan, határozott, széles, sodró lendülettel lelkükben lettek egy család. Már nem egyként, négyként gondolok Rá, Rájuk. És csodaként élem meg, ahogyan egy Nőből Anya lesz, s ahogyan egy piciny Babában meglátom Édesanyját Magát, az én barátnőmet, aki adott nekem is valamit, valakit, akit hasonlóképpen szerethetek ezen a Földön!  Egy új „barátnőt”!


ÚJ EGYENSÚLY – AZ “ÚJ” BARÁTNŐ(EGY ANYÁVÁ VÁLÁS TÖRTÉNETE)

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email
Megosztás itt: print
Nyomtatás