Virágom, viirááágom

3

Nemrég zajlott le,  a „XVI. Levendula Fesztivál és Hetek” rendezvény Tihanyban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is ellátogattam oda. Imádtam a növény kissé fanyar, mégis, érzékeimet  borzoló, ugyanakkor kedélyemet lenyugtató illatát, a lila virágtenger látványát.

De belegondoltunk-e már abba, hogy vajon kinek, mit jelent egy-egy virág formája, színe, illata? Mitől válik kedvencévé, s vajon csak egy kiválasztottunk lehet? A nárcisz csakis „nárcisztikus” emberek kedvence? S a festők, képzőművészek minek alapján választanak, döntenek arról, melyek kerülnek vászonra csendéletként? S tényleg olyan csendes a csendélet?
Eddigi életem számos virággal azonosított. Volt, hogy csendben, szolidan simult lelkemhez, s volt, hogy szinte üvöltve képviselte akkori önmagamat.

Számomra nagy kedvenc egy jelentéktelennek tűnő gyomnövény, mely kiérdemelte Monet, a festő figyelmét is. Élénk színével elragadja a tekinteteteket akár a vásznon, akár kertek, rétek füveiben. Fáj a szívünk fűnyíráskor levágni. Magának mérhetetlen szabadságot kivívó, lángoló-piros virág, vázámban elpusztul, számára, az maga a rabság. Fiatal korom lázadását idézi, szabadságra való törekvéseimet, s az akkor érzett bizonytalan jövőképet is egyben a pipacs.

S miért pont az orgona a szerelem, mely egy évben egy hétig bolondítja lelkem illatával? Rövid életképek a nőiség stációiból. Fehérként szűziesen vonz, halvány lilaként már elcsábíthatóként nyújtja magasra ágait. De a mély lila érett nőként szippant magába illatával. Egyfajta kölcsönhatás ez köztünk. Illat és Nő szimbiózisa. Kiteljesedett érzékiség.

Óh, és az orchidea, melynek elegáns virágzását kiérdemelni dicső, gondos kezek munkájának gyümölcse? Érett nőként, anyaként kiérdemelt figyelmet kapott életemben. Legbecsesebbik szervünk csodáját nyíltan vállalva, ahány féle nőiség, annyi féle mintázat és szín. Kavalkád és orgia. Illat nélkül, igen! Ahogyan egy érett, magabiztos nőnek, anyának sincs szüksége több cicomára, mint önnön maga természetes szépsége. Nincs szükség szavakra, vagy illatra.

De a levendula. Mellyel manapság ellepem életem. Színe, dinamikus „szaga”, s tán a misztikum is, mely körülöleli. Engem meggyőzött, nekem is nyílik minden évben, s még halála után – ugyan, egy kis morbiditással fűszerezve – szárazon is örömömre őrzöm. Örök túlélőként ontja ellentmondásos illatát.
S jómagam oly sok hangulatot, pillanatot magaménak tudva, mostanra, a nyugalom kap már helyet életemben. Megnyugvás, béke, persze egy kis huncut szenvedéllyel fűszerezve még! Eljött a Te időd is, lila levendulám!


„…Mert ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!…”
Számos törékeny női lélek, akár virágok szárai. Milliónyi élethelyzet, melyekre kedvenceink tulajdonságai emlékeztetnek. Így maradnak örökre szívünkben, emlékezetünkben. Bennünk élnek, s mi is bennük.

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email
Megosztás itt: print
Nyomtatás