Meggondolatlan kijelentés lenne? Lehet. Mégis érzem, igaz ez mindannyiunkra, különösen most, az alapjáraton is zaklatott időszakban. Összezárva, vagy éppen elkülönítve egymástól, a kommunikációs csatornától is függetlenül, számos élethelyzet támasztja ezt alá mindennapjaink során. Emberi kapcsolataink, kölcsönös – családtagokkal, barátokkal átélt – kommunikációink, mind-mind azt vetítik elénk, hogy valami nem stimmel. Túl nagy a negatív vibráció, túl magas a rezgésszint már a levegőben is, ami minket körülvesz, nem hogy a társas kapcsolatok terén.
Vegyünk például egy szimpla beszélgetést. Jómagam, nap-nap után tapasztalom, milyen érzékenyen, szinte már automatikusan, idegesen reagálunk egyszerű kérdésekre. Vagy éppen a nekem feltett – úgy hiszem, udvariassági – kérdésre érkező válaszom, süket fülekre talál. Önálló mesélésbe nem is szívesen kezdek bele, hiszen valahol félúton, fel kell tennem a kérdést magamnak, „…Mit keresek én itt? Kihez beszélek? …”.
A kivételek, mert persze Ők is mindig akadnak, fehér hollóként repülnek el felettünk, s ritkaság számba megy, ha leszállnak mellénk egy kis beszélgetésre, áldozva saját idejükből és energiáikból. Hódolatom önzetlenségüknek, őszinteségüknek!
Szóval, alapjaiban minden beszélgetést egyenrangú félként kezdünk. Legalábbis, úgy hisszük. A kiegyensúlyozott társalgás egészen addig tarthat, míg teszünk egy – a partnernek nem tetsző – kijelentést, vagy rákérdezünk valamire, ami számára sértő, vagy bántó lehet, de barátként úgy érezzük, bele kell férjen, megtehetjük. Lehet, még véleményt is nyilvánítunk, csakhogy, ez a másik fél önérzete dimenziójában félrecsúszik. Még ha azt viccnek is szánjuk, a beszélgető partneren akkor is érezni, nem őszinte a nevetése, nagy eséllyel elkendőz valamit, ami már rombolja a pozitív energiákat, így bántólag hathat – ekkorra már – mindkét fél számára. Amennyiben megszakítunk egy elnyúló, hosszasan túldimenzionált monológot, esetleg átvesszük kis időre a fonalat, – még ha a vezérfonal, mint fő irány, téma mentén is haladunk – támadásnak véli partnerünk, s automatikus ellentámadásba kezd, védekezésként. Meggyőzhetetlenül, egymást próbálva meggyőzni, vagy inkább legyőzni? Mi ez a hatalmi harc? S biztosan háborút kell nyerni? Ki ellen harcolunk? Egymással, netán magunkkal? S pont most, amikor a zaklatott „kifelé” helyett, akár a világban, akár magunkon kívül, inkább befelé kellene koncentrálnunk megragadva a még oly nehéz, koronavírusos helyzetet is, fejlődésünkre, kapcsolataink elmélyítésére inkább! Manapság könnyebb rosszat szólni. Mindenhol kiélezett, tűhegyes témákba nyúlhatunk, tudatosságunk pillanatnyi hiányában.
S akkor bánhatjuk, hogy belekezdtünk, s azt várjuk, mielőbb legyen vége. Hallgatjuk a felháborodott szóáradatot, mely kioktatóan zúdul felénk, mit tehetünk egy beszélgetésben, s mit nem úgy, hogy mi magunk, az illem szabályait még véletlenül sem léptük át. Hangerőnk biztonságot, békét sugall továbbra is bár tény, a kedvünk elmegy a társalgástól. Véleményt vagy tanácsot még véletlenül sem adnánk, nem tetőzve a bajt…! Pedig szívesen tennénk segítőleg, hátha hasznos lenne! De már nem szólunk, csöndben – kicsit lealázottan – szemléljük magunk belső érzéseit, magunkon is kívülállóként. Majd jön a kínos csend… Bár még egy helységben tartózkodunk, vagy tart a levélváltás, a telefonos beszélgetés, figyelmünk elkalandozott. Már nem vagyunk egy társaság. Voltunk egyáltalán ez alatt az „együtt” eltöltött időfoszlány alatt egy csapat? Hogyan kerülhettünk ilyen messze az Egységtől? Mikor még egyezséget sem sikerült kössünk egy röpke beszélgetés során!
S búcsúzáskor, záróakkordként közösnek vélt kommunikációnk kottáján, ahol 2/4-esben tagolódik partnerünk mondandója, – amit a mi tempónkban, 3/4-es ritmusban nem győzünk követni -megszólal:
„…De jót beszélgettünk! Gyakrabban kellene találkoznunk, ha majd elül a baj! …”
Szemeink tágra nyílnak, belsőnkből feltörő, cinikus mosolyunkat nem győzzük visszafojtani, s magunktól kérdezzük csupán: „…Minek?…”
S ennek megfelelően kerüljük is egymást jó időre. Míg újra ki nem fakad belőlünk valami, amit meg kell osszunk valakivel, bárkivel! Akár éppen egymással, Vele. De legközelebb óvatosabban járunk el! Mert sérültek lettünk, voltunk, maradtunk, vagyunk. Mind, egytől egyig.
Ugye ismerős szituáció? Hova tűntek az olyan igaz barátságok, ahol mindent elmesélhettünk, megértő fülekre találhattunk, őszinte válaszra, vigaszra, s ugyanezt adhattuk is a másiknak, sérülésmentesen? Akik mellett nem csak lassíthatunk a gyorsulni látszó időben, de meg is tudjuk állítani azt olykor-olykor. Manapság nagy szükség lenne rájuk!